17.Mosoly.-Apám.

Lassan elaludtunk.

Majd a sötétség mélyéből nagy köd bukkant elő.
A nagy köd közül egy vörös fény.
A vörös fényből pedig egy alak néz.

Végig nézett rajtam,majd mosolygott.
Csak állt,és nézett.

"Sajnálom!"

Suttogta nekem oda,majd megfordult,visszament,és eltűnt.
Megszűnt létezni.

-Apryl,Apryl!-Keltett fel Aaron aggódó hanggal.
-Igen?...-Kérdeztem nyugtalanul.
-Mi történt?
-Öhm...semmi...-Mondtam majd kirohantam a szobából.

Már hullottak a könnyeim.
Már nem bírtam tovább.

Becsaptam magam után az ajtót,és a folyosón állva zokogtam.

-Apryl!Mi a baj?-Kérdezte,majd becsukta az ajtót.
-Semmi..hagyjuk.-Mondtam neki nehézkesen,de a könnyeimtől már nem bírtam rendesen beszélni.
-Na...tudom,hogy mikor van baj.
 Létszíves...
-Csak rosszat álmodtam.
 Semmi több.-Ekkor már levegőt is nehezen vettem.
-De mit álmodtál?Vagy miről?
-Apámról...-Ekkor még több könny szökött a szemembe.

Aaron csak nézett rám.-Már neki is könnyes volt a szeme.


Majd egyszer csak magához ölelt.

-Jól van..
 Nem lesz semmi baj.-Mondta megnyugtatás képpen.
-Egyszerűen...egyszerűen csak bámult...és mosolygott..-Ekkor  könnyeimmel áztattam el vállait.
-Itt vagyok...nyugi...-Még mindig nyugtatni próbált.
-Es azt mondta,hogy "Sajnálom!"...

Ekkor Aaron még szorosabban magához ölelt.
Már ő is zokogott.

Együtt sírtunk.

-Te miért sírsz?-Kérdeztem.
-Rossz így látni téged..-Mondta egyre halkabban.
- Mármint?
-Így sírva,rosszkedvűen.
-De a fiúk nem sírnak.-Mondtam neki kissé röhögve.
-"Jajj,haggyál már."-Mondta nekem röhögve a hangomat utánozva.

Amikor már lecsillapított,dobott egy puszit a homlokomra.

Majd visszamentünk a szobába.

Simogatott.

Próbált elaltatni.