13.Rész-Semmilyenség.

Van az a bizonyos érzés,amikor se nem boldog,se nem szomorú vagy,de az életkedved a szomorú fázishoz közeledik.

Majd eléri,és minden elfelejtődik.
Az élet,
a magány,
a bánat,
a halál.

Csak arra az egyetlen egy dologra tudunk koncentrálni,ami éppen a lelki boldogságunk útját állja.

Ez nálam Aaron.
Amióta elment,nem hívott,nem írt,nem keresett.
Vagyis látni sem akar.

Már megint.Már megint ezt csinálom.
Végre van valaki,aki kedves,aranyos és segítőkész,de az én pesszimista hajlamom miatt,minden megszűnik létezni.

Ebben pedig az a rossz,hogy amikor mind erre rádöbbenek,akkor már túlságosan is késő.
Elrontottam.

Majd jön a következő fázis.
Az amikor folyton csak azt hajtogatom magamnak,hogy:

                                                              "Miért hagytam elmenni?"
                                                        "Miért nem akarok boldog lenni?"
                                                 "Miért rontottam el már megint mindent!?"

Majd vér csöpögött az ölembe.

                       

A csíkokat húzva eszembe jutott minden rossz az életembe.
Vagyis az egész életem.

Nem bírtam már.

A szívem zakatolt.
A hasam görcsölt.
A kezem vérzett.

A pengét kiejtve a kezemből a földre rogyva azt sikoltottam,hogy:

"Miért én!?Miért pont én!?Minden rosszat ebben az elcseszett világban én kapok!Vagy hagyj élni boldogan,vagy ölj meg,hogy nyugtom lehessen!!"

Üvöltöttem,majd a mondat legvégén a kezemet a szememre tévén sírtam ameddig minden egyes csepp ki nem jött.

Kinek is beszélek én!?Ha valaki létezne odafent,akkor nem egy ilyen elcseszett világba,rossz családba,és egy ilyen semmilyen barátságba fulladoznék..