7.Rész-Váratlan személy.

14:30.

-Kedves egybegyűltek!
 A mai napon a 2014.November 20-án elhunyt Markus Mayzn-ről tartunk megemlékezést.-Folytatta tovább a tiszteletes,de nem bírtam már rá figyelni.

Csak az a bizonyos szó járt a fejembe,amit legutoljára hozzá vágtam.
Lefagytam.
Csak sírtam,sőt..zokogtam..

Apámhoz képest elég sok mindenki ott volt.
Unokatesók,anyák,mamák,testvérek.

Csak egy ember nem volt,ott,de tőle nem esett váratlanul a dolog.
Anyám...akit már 12éves korom óta sem láttam,nem jött el.

Ezért fogok a mamáméknál lakni.

Mert anyámhoz nem mehetek.Vagyis..nem akarok.

Amikor legutoljára találkoztunk úgy nézett rám,mintha nem is ismerne.Mintha egy ismeretlen ember lennék,akit életében sem látott.
Vagy úgy,mintha az élete legnagyobb csalódásával találkozott volna.
Azóta nem is láttam.
Nem keres,nem keresem.

A temetés végett,amikor már mindenki elment ott álltam a sír előtt.
Sírtam,szenvedtem,hittem.

Elhittem,hogy egyszer minden rendbe jön.
Elhittem,hogy egyszer boldog is lehetnék.

Hirtelen zenére lettem figyelmes.

Katy Perry-től a "Dark Horse" című szám ment.

Egy 10méterre tőlem szólalt meg egy padon ülő fiútól.

-Hé seggfej!Halkítsd le a telefont!Temetőben vagyunk.-Ordítottam neki,bár tőlem se volt túl szép,hogy temetőben káromkodtam.
*Kinyomta a telefont.*
-Most már seggfej is vagyok?-Kérdezte,s mosolygott.

Nem hittem el amit látok.
Odamentem,és lassan leültem mellé.

-Mi is jó helyzetekben találkozunk.-Mondta.
-Hát,igen,de
 te mit keresel itt?
-Összevesztem a szüleimmel.El kellett jönnöm valahova gondolkodni.
-Neked legalább vannak még szüleid.
-Neked is van még.
-Tudom,anyám.
  De számomra nem létezik,és szerintem számára én sem.

*Megint csörgött a telefonja,de kinyomta.*

-Mi ez a lányos csengőhang?-Kérdeztem kissé röhögve.
-Ne te szóljál be elmosódott sminkkel.-Röhögött,rám nézett,és letörölte.
-Ezt ne csináld.-Mondtam.
-Miért?
-Mert ezt a szerelmesek csinálják,és tudomásom szerint,mi nem vagyunk azok.
-De lehetnénk.-Röhögött.

Nem mertem rá nézni,elpirultam.

-Amúgy részvétem apád miatt.-Mondta egyre elvékonyodó hanggal.
-Köszi...-Mondtam.

Bele túrtam a hajamba,de ő közben elkapta a kezemet.

-Ez meg mi!?-Kérdezte.

Próbáltam elhúzni,de túl gyenge voltam most ehhez.

Miért?-Kérdezte,s végighúztam az ujjamat a hegeken.

 -Mit miért?-Kérdeztem.
-Miért csinálod ezt magaddal?
-Szerinted?
 Ez csak a minden napos depresszió hatása..