10.Rész-Lefagytam.

Reggel 11:00.

Mama már nem kopog,hanem dörömböl az ajtón.
-Kelj fel!Délben indulunk át a cuccaidért!-Üvöltötte be a szobámba.
- Jolvan..-Nyöszörögtem ki hulla fáradtan.

Egy olyan tíz percnyi fetrengés után ki is keltem.
Olyan fél hulla módjára fel sikerült öltöznöm,és sikerült megfésülködnöm. 

A szemeim be voltam dagadva a majdnem az egész estét betöltő sírástól.

Így nem akarok emberek közé lépni.

Nem akarom,hogy lássák ezt az életet amit 10-ből 1ember átél.

Nem akarom,hogy szégyenkezzek ezek miatt.

Nem akarom,hogy megsajnáljanak.

Elővettem a fiókból egy kupac sminket,és a feketéket használva megpróbáltam eltüntetni a nyomokat.

Akkor,abban a pillanatban előjöttek az érzések.

De erős voltam.
Vagyis inkább annak tettettem és illusztráltam magam.

De ez az álca a legjobb módszer.
Ritka pillanatok egyike,amikor egy ember át lát ezen a bizonyos álarcon keresztül.

Néha még én is elhiszem,hogy erős vagyok.

-GYERE APRYL,INDULJUNK!-Üvöltötte fel az emeleti szobába nagypapám.
-MÁRIS!-Üvöltöttem vissza.

Lementem,gyorsan felkaptam az asztalról egy almát,hogy majd reggeli képpen megeszem a kocsiban.

Egy olyan 1óra körüli  utazást követően megérkeztünk.
Kiszálltam,de csak meredten figyeltem.

Néztem a háznak minden egyes pontját,és a hozzájuk kapcsolódó emléket szőttem.

Papám oda jött hozzám,adott egy puszit a homlokomra.
Ő hozott vissza a "valóságba".

-Gyere!-Mondta,majd előrement.

Bementem a házba és felmentem a szobámba.
Vagyis...a volt szobámba.
2bőröndbe pont elfért minden cuccom.

1-2órát töltöttünk el ott  majd elindultunk haza.
Nem mondom,hogy nem fog hiányozni ez a hely.
De azt sem,hogy igen.

Hazamentünk,majd egy gyorsabb irammal felmentem az új szobámba.
Nagyobb szobám lesz mint volt,de nincs is szükségem nagy helyre.
Nincs sok cuccom.

Ki se pakoltam,leültem az ágyra,elhelyezkedtem és meredten bámultam a fal felé.
Meg se mozdultam,meg se szólaltam.
De jobb ez így,hogy a jelenlegi életemben nem tudok így jobban kárt tenni.